Metternich-Sándor Paulina- A szellem hercegnője

Gróf Sándor Paulina, Metternich hercegné a Monarchia aranykorának jellegzetes alakja, bécsi dámája volt. 1836-ban született, édesapja a híre Ördöglovas, gróf Sándor Móric, nagyapja a híres Metternich kancellár volt. Gyermekkorát főleg Bécsben töltötte. 1856-ban édesanyja féltestvéréhez, azaz a saját nagybátyjához, Richard von Metternich herceghez adták feleségül, akivel férje romantikus afférjai ellenére bolodogan éltek. Férjét annak diplomáciai kiküldetésére elkísérte Drezdába, majd 1859-ben Párizsba is. A porosz hadsereg 1866. július 3-án, Königgrätznél legyőzte az osztrák hadsereget. A legyőzött osztrákoknak és a poroszoktól rettegő franciáknak egyaránt érdeke volt egy osztrák—francia szövetség létrehozása. Ennek megteremtését tekintette legfontosabb feladatának Richard Metternich herceg, Ausztria párizsi nagykövete. Ebben az igyekezetében nagyban segítette őt felesége, Pauline is, aki hamarosan Eugénia császárné jó barátja lett. A párizsiak rajongtak érte. Eugénie császárné Pauline tanácsai szerint öltözködött és viselkedett. Pauline nemcsak a császárnéval tegeződött, hanem Terézával[1], a kor leghírhedtebb kávéházi énekesnőjével is. Gyakran elképesztette az udvart és a főúri társaságot a Terézától tanult párizsi argóval és a vastag szivarokkal.

 

 

Richard von Metternich herceg és felesége Paulina, Wikimedia Commons

A magas, hangos, karakteres arcú hercegnét a „La belle laide”, „a szép csúnya” kifejezéssel is illették. Nem volt szép, viszont nagyon sikkesen öltözött. Bámulatos önértékeléssel magát csak „divatos majomnak” hívta. A karcsú, izmos derekú, parázsszemű, érdekesen csúnya Sándor Pauline-t, aki sokat örökölt nagyúri atyjának virtusából, a „szellem hercegnőjének” nevezték a harmadik császárság krónikásai.

Franz Xaver Winterhalter: Metternich-Sándor Paulina portréja, Wikipédia

Eugénia francia császárné, 1856, Wikipédia

A fiatal hercegné szalonja rövidesen találkozóhelye lett a császári udvar legelőkelőbb köreinek. Párizs legszebb, legszellemesebb asszonyai, legjelentékenyebb, leghatalmasabb férfiai jártak összejöveteleire.[2] Népszerűségét növelte, hogy bár maga is diplomata neje s a világ legtüneményesebb politikusának, Metternich hercegnek az unokája volt, távol tartotta magát minden politikától. 1860-ban ő mutatta be az akkor még kevésbé ismert angol divattervezőt, Charles Frederick Worth-t a francia udvarban, ezzel elindítva annak világhódító karrierjét. 1867-ben, a párizsi világkiállítás évében III. Napóleon próbált némi népszerűséget szerezni ingadozó trónjának, Pauline pedig férjét segítette az osztrák-francia szövetség létrehozásában. A világkiállítás idején egymást követték a külföldi követségek által rendezett estélyek, bálok. Természetesen minden követ (és főleg minden követfeleség) arra törekedett, hogy az ő estélye felülmúlja a többi diplomatáét. Pauline most aztán igazán elemében érezhette magát. Május 28-án valóságos csodapalotává varázsolta az osztrák nagykövetség épületét. És az érkező vendégek nagy meglepetésére a zenekart Johann Strauss, a keringőkirály vezényelte. Pauline persze a sajtóban is nagy hírverést csinált. Minden lap az ő estélyének pompáját dicsérte. Azt is elintézte, hogy a kiállítás területén levő előkelő Nemzetközi Klubban Strauss naponta kétszer vezényelhesse a keringőit játszó zenekart. Mire Strauss befejezte vendégszereplését, egész Párizs a ,,Kék Duna” keringőt dúdolta, és az osztrákokért lelkesedett.

Edouard Manet: Kilátás az 1867-es világkiállításra Párizsban, Wikipédia

Ebben a légkörben az osztrák követ már arról is tárgyalhatott, hogy Ferenc József maga is meglátogatná a világkiállítást. Ezt a politikai álmot egy távirat egyszer s mindenkorra szétzúzta. Június 30-án érkezett a hír Washingtonból, hogy a felkelők június 19-én kivégezték Miksa mexikói császárt. Ez a hír Párizsban megdöbbenést, Bécsben pedig óriási felháborodást keltett. Miksa ugyanis Ferenc József öccse volt, és III. Napóleon győzte meg, hogy fogadja el a mexikói royalisták által felajánlott császári koronát.[3]

Ferenc József lemondta a párizsi látogatást, ám III. Napóleon és felesége augusztusi, salzburgi részvétlátogatásukon meghívták Párizsba Ferenc Józsefet az év őszére. Erzsébet várandósságára hivatkozva nem kísérte el férjét a végéhez közeledő párizsi világkiállításra. A császár programját Metternich hercegné szervezte meg. „Sisi nem igazán szereti, mert a hercegné, aki a következő mondásával tett szert hírnévre a párizsi szalonokban: „Én nem szép vagyok, én annál sokkal rosszabb vagyok”, prostituáltak és félvilági hölgyek fényképét is belecsempészte a borítékokba akkoriban, amikor Sisi még a szépséges hölgyek fényképét gyűjtötte, és ilyeneket kért az osztrák császárság diplomatáitól. Még az is lehet, hogy Sisi Pauline iránti neheztelésének is szerepe volt abban, hogy nem kísérte el a férjét Párizsba, mivel sejtette, hogy az ambiciózus Pauline egy pillanatnyi szünetet sem hagy majd Ferenc Józsefnek. És valóban, Pauline ragyogott.”[4]

Három évvel később maga III. Napóleon is elvesztette trónját, megalakult a Köztársaság, Bécs pedig visszahívta nagykövetét, Metternich herceget. 1870-ben hazatértek Bécsbe, ahol Paulina a bécsi társasági élet vezéralakja, divategyénisége lett. Köztudottan nem voltak jóban Erzsébet királynével, aki a hercegné ellenpontjaként gyűlölte a reprezentációt.

Richard herceg visszavonult a politikától, de Pauline Bécsben is kiélhette társaságszervező tevékenységét. Ő szervezte meg a nagy Mária Terézia kiállítást. Ő volt a kitervelője, fővédnöke és rendezője az 1885-ös Praterfestnek, amely divatot indított el, és a gomba módra terjedő jótékonysági rendezvények magas összegeket juttattak szociális célokra. A Rotundéban május 24-én énekelte először Giradi, Bécs legnépszerűbb színésze a fiákeresek dalát, és ettől kezdve lett a Fiakerlied a bécsiek „házi himnusza”.[5] 1886-ban a májusi tavaszünnep keretében Pauline kezdeményezésére tartották meg először a bécsi virágkorzót, amelyen az arisztokrácia tagjainak szinte kötelezettség volt a megjelenés. Onnantól kezdve minden évben megszervezték. A virágkorzón a császár is megjelent, aki fiatalkori kedves barátnőjének nem tudott ellenállni. A korzóra a főúri családok a legszebb hintajaikat díszítették fel gazdagon virágokkal. A Práter[6] fő alléján egymás után haladtak a díszes fogatok, elöl a császáré és a császári udvaré, aztán Pauline Metterniché és többi arisztokrata családé, őket követték az iparbárók, a gazdag polgárok és végül az egyszerű landauerek.[7]

Wilhelm Gause: Blumenkorso im Prater, Museen der Stadt Wien

A fehér virágkorzóról, Sport und Salon, 1902.05.31.

Österreichische Musik-und Theaterzeitung, 1892. 4. évfolyam, 16-17. szám

Az ő nevéhez fűződik a világhírű bécsi Musik- und Theater-Austellung (Zene-és Színházművészeti Kiállítás) megrendezése 1892-ben, amelynek szervezésén fáradhatatlan odaadással dolgozott.[8] Leveleivel elárasztotta egész Európát és csak az ő ügyességének, rábeszélő képességének és egyéni varázsának volt köszönhető, hogy ezen a kiállításon minden együtt volt, ami ritkaság csak Európa múzeumaiban fellelhető volt. A weimari herceg elküldötte a Goethe- és a Liszt-szobát. Különvonat hozta Pétervárról a cári opera négy legszebb díszletét, amelyek közt a legkáprázatosabb a Boris Gudunov kiállítása volt. Színháztörténeti bemutatókat tartottak. A Kohlmarkton Hanswurscht régi 1600-ból való bohóságait játszottak. Az óriási méretű Koncerthalleban oratóriumok és nagy zenekari hangversenyek folytak. Itt is illusztrálták a zene egész fejlődéstörténetét. A hangszer-kiállításon ott voltak a legrégibb trouvère és bard zeneszerszámok, amelyeket Franciaországból és Angliából hoztak el. A kiállítás egyik remeke volt Mária-Antoinette gyönyörűen faragott clavecinje tele miniatür képekkel. Minden nemzet színészete együttesekkel és előadásokkal képviseltette magát. A Théâtre Français éppen úgy ott volt, mint a Nemzeti Színház, utóbbi az Ember tragédiáját adta elő, Éva szerepében Márkus Emiliával. Az előadás magyarnyelvű volt. Metternich hercegnő 18.000 levelet írt a kiállítás érdekében, de a siker nem is maradt el.[9] Hasonló agilitást fejtett ki azoknak az ünnepségeknek tökéletes megrendezésében is, amelyeknek jövedelméből a bécsi Poliklinika és az Önkéntes Mentőegyesület létesült.

Amikor László Fülöp a rendkívül tehetséges portréfestő, a királyok és arisztokraták festője, feleségével Bécsben vendégeskedett, Metternich hercegné - aki rendszeresen vendégül látta Bécs előkelőségeit- őket is meghívta palotájába. László Fülöp naplója szerint: "rendkívül intelligens és olyan elbűvölő teremtés volt, hogy kitüntetésnek számított fogadásai meghívottjának lenni. Csúnyácska volt, mégis vonzó. Árkos szemű, fekete szemöldökű és ősz hajú. Miközben megfestettem, egyfolytában a történeteivel szórakoztatott. Széles és vastag ajkát, bár akkoriban még nem nagyon használtak szépítőszereket, élénk vörösre festette. És ő maga élcelődött rajta:- Úgy látom, nagyon nagynak, nagyon csúnyának és nagyon vörösnek találja a számat-mondta egy napon, amikor észrevette, hogy szemügyre veszem.- De olyannak fesse meg amilyen, mert ha rúzs nélkül látná, rosszul lenne tőle."[10]

A fáradthatatlan Pauline minden januárban nagy bált rendezett a felső tízezer számára, amelynek fővédnöke mindig egy Habsburg főherceg volt, de a főszerepet természetesen mindig ő játszotta, aki itt kápráztathatta el merész toalettjeivel a bécsi előkelő társaságot és elegendő pletykatémát adhatott a hölgyeknek, akik megbotránkoztak ugyan a ruhakölteményei láttán, de buzgón igyekeztek utánozni a hercegné divatötleteit.

Bécsben szokás volt a keringőket bálokról, a bálokat keringőkről elnevezni. Joseph Lanner és az idősebb Johann Strauss is komponált felkérésre, honorárium fejében ilyen névadó keringőket, ifjabb Johann Strauss pedig művészi tökélyre emelte ezt a műfajt. Pauline minden báljának „névadó színt” adott, és persze hozzá „névadó keringőt” is szereztetett. Rendezett fehér, lila, piros és piros-fehér bált, de 1902- ben szakított ezekkel a színekkel, arany-ezüst bál rendezésére készült. Persze, szüksége volt egy „névadó keringőre” is. Miután megrendezte a Fehér-, majd a Vörös gálaestélyt, 1902. január 27-én a bécsi Sophiensäle színházban „Arany és Ezüst” bált szervezett. A színházat arany és ezüst fénnyel árasztották el, a mennyezetet ezüstszürke, aranycsillagokkal díszített muszlinnal borították. A vendégek is a nemesfémek színeibe öltöztek, és nyakukon is vagyont érő ékszerek csillogtak.

Abban az időben Lehár Ferenc volt a bécsi 26. ezred karmestere, és szerzeményeivel már jó nevet szerzett magának a császárvárosban. Lehár így emlékezett meg Paulinéval való első találkozásáról:
„A hercegné magához hívatott és megbízott, hogy arany-ezüst báljára egy névadó keringőt komponáljak. „Ha ez jól sikerül, híres ember lehet magából” — bíztatott. Megkomponáltam az „Arany-ezüst keringőt” és ezt játszotta a január 27-i bálon a zenekar. A sajtó színesen írt a bálról, de keringőmet meg sem említette. El is ment tőle a kedvem, és minden jogát eladtam a Chmel zeneműkiadónak 50 forintért. Amerikában abban az időben újra divatba jött a bécsi keringő, és Chmel üzleti partnere, a londoni Bosworth újkeringőket keresett az amerikai piac számára. Chmel odaadta neki, többek között, az "Arany-ezüst keringőt” is. 1902 végén, amikor a »Drótostót« című operettemet próbáltuk, kaptam a hírt keringőm amerikai sikeréről: ezrével fogynak a kották, sok száz zenekar állandó műsordarabja. És az amerikai siker visszajött Európába, és bevált Pauline jóslata: az „Arany-ezüst keringő” híressé tett."[11]

80. születésnapján, Sport und Salon, 1916.02.19.

Pauline 1906-ban, hetvenedik születésnapján rendezte meg ötvenedik bálját, 1914-ben pedig az utolsót, ez volt az ő hattyúdala. Az első világháborút követő gazdasági válságban és inflációban elolvadt a nagy Metternich-vagyon is. Pauline abból élt, hogy kiárusította fénykorának emlékeit. Híres díszhintóját, amelyet Bécsben mindenki ismert, egy újgazdag mészáros vette meg. De Pauline kedélyét nem törte meg a kialakuló, számára idegen új világ. Legendája, szellemes mondásai tovább éltek az osztrák főváros palotáiban. Néhány hónappal halála előtt, nyolcvanötödik születésnapján, elvitték egy bálba, hogy tekintse meg a háború utáni idők divatos táncait. Hosszan elnézte a parketten egymáshoz simuló, egymással összeolvadó párokat, és egy mondatban fogalmazta meg véleményét:,,Az ilyesmihez az én időmben az ágyba feküdtek.”[12]

Főkép: Wilhelm Gause: Blumenkorso im Prater

Felhasznált irodalom: