Farsangi bálok Pesten és Budán a 18-19. században

Itt a farsang, áll a bál…

Farsangi mulatságok Pesten és Budán a 18-19. században

A farsang a vízkereszttől húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak. Hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemzik. A farsangi bálozás szokása a 17. századtól vált általánossá, a 18. század folyamán már nem csak a nemesi körök rendeztek bálokat, hanem a középnemesi, polgári rétegek is. Magánszemélyek, egyesületek, testületek egyaránt rendeztek bálokat, közülük a téli szezon álarcosbáljai voltak a legnépszerűbbek.  Az elmúlt évszázadokban talán még nagyobb hagyománya volt a farsangi mulatságoknak, báloknak, lakomáknak, mint manapság. De hogy ünnepeltek Pesten és Budán a 18-19. században?

Török jelmezek egy udvari álarcosbálon 1744-ben, www.habsburger.net

Az biztos, hogy a farsangi bálokat élénk figyelem követte a sajtóban, rengeteg báli hirdetést, tudósítást találni a régi fővárosi lapokban. A jelmezkölcsönzés sem új találmány, 1790-ben egy élelmes kereskedő a Budai Várban, a Dísz tér egyik házának földszintjén nyitott jelmezkölcsönzőt, ahol olcsón kölcsönözhettek farsangi kellékeket, maskarákat a bálba indulók.

Martin von Meytens Mária Terézia török háremhölgy jelmezben, www.habsburger.net

A farsangi mulatságok magas rangját jelzi, hogy Mária Terézia 1772-ben helytartótanácsi rendeletben, 8 pontban szabályozta a következő év álarcos báljait. „ A német-római császárné, Magyarország és Csehország királynője és Ausztria főhercegnője tudtul adja a polgárságának, hogy kegyeskedett olyan nyilvános bálokat engedélyezni, amelyeken a közönség a maga nagyobb gyönyörűségére vehet részt.”A rendelet meghatározta a mulatságok, vigalmak gyakoriságát, időtartamát, helyét, a felölthető álarcok körét, és rögzítette, hogy a báli jövedelem hat százalékát a városi tanács megbízottainak a helszínen ki kellett fizetni. Vízkereszt után hetedvasárnapig heti 2-3-szor lehetett bálokat rendezni este 8-tól hajnali 3-ig, majd húshagyókeddig hetenként többször is, hajnali 5-ig. Bár mindenki olyan jelmezt viselhetett, amilyet akart, ha valaki valamilyen utálatos alak képébe öltözött, törpének, vagy óriásnak, vagy épp eltakarta magát egy szekrénnyel, oszloppal, illetve harlekin figurának öltözött, nem volt szabad beengedni. Az álarcosbálon volt csak szabad viselni az álarcot, a lépcsőn megérkezéskor, vagy távozáskor nem. Álarcot viselhetett tovább mindenki a hintóban, de ha gyalogosan közelítette meg a bál helyszínét, akkor már nem, az ilyet bárki feltartóztathatta, és áristomba kísérhette. Tiltották a denevér és ördögmaszkot. Papírból készült maskarát nem szabadott viselni annak tűzveszélyes volta miatt. A rendelet bizonyosan a közbiztonságot volt hivatott erősíteni. A várbeli közlekedést is szabályozták farsang idején, az Úri utca felől kellett behajtani az Országház elé, és az Országház utca felé kellett távozni a megnövekedett kocsiforgalom miatt.[1] 

Mária Terézia rendtartása kimondta, hogy Budán csak az Országház termeiben, Pesten pedig a "Hét választófejedelem", az "Angol király", a "Két lámpás" fogadókban, a városfalakon kívül pedig a "Két nyúl" és a "Fehér paripa" fogadóban lehetett farsangi mulatságokat tartani. Korábban csupán a budai Országház termében megtartott redoute-ok alkalmából lehetett álarcosbálon részt venni.  Az, hogy lehetővé vált Pesten is az  álarcosbálok rendezése, a téli időszakkal függött össze. A Duna vízállása, a jégtorlaszok, a jégzajlás, tehát az időjárási viszontagságok gyakran nem tették lehetővé, hogy a pestiek átkeljenek a folyón (vagy éppen késő éjjel hazatérjenek). A javaslat értelmében kegyes engedélyezés esetén nyílt „versenytárgyalás" során nyerhette volna el a legtöbbet ígérő az álarcosbál rendezési jogát, míg a bevételekkel a városi pénztár gazdagították volna. Az uralkodó végül hozzájárult a pesti helyszínhez, de döntése nyomán a bevételek nem a városi kasszába folytak be, hanem azokat a városi színházak fenntartására fordították.”[2]

Mikor II. József Budára helyezte Pozsonyból a kormányzati hivatalokat, a budai várnegyedbe költözött a nádor, a helytartótanács, de főúri családok is. Az 1790-es években álarcos bált 5 helyen, a budai Országház termeiben, a Fehér Kereszt fogadóban szabadott tartani, magánpalotákban, nyilvános helyeken nem, a pesti oldalon az Angol Királynő, a Hét Választófejedelemhez címzett fogadó és a Két Lámpás voltak a híres vigadalmak helyszínei. Később a farsangi szezon beálltával bált rendezett a nádor, a hercegprímás, az országbíró és a többi nemes is. II. József a karmeliták budai kolostorát átalakíttatta színházzá (itt játszották az első magyar nyelvű színdarabot), 1788-ban a báli belépőjegy itt jóval olcsóbb volt, 40 krajcár, mint a budai Országházban.

II. József halála szolgáltatta az okot a történelem legfurcsább báljára. Bár József császárt sosem koronázták meg Magyarországon, 1790-ben halálos ágyán intézkedett arról, hogy a Bécsben őrzött magyar koronát vigyék vissza Budára. A magyar nép körében nem volt túl népszerű az uralkodó - minden jó szándéka ellenére-, de a korona visszahozatalát óriási népünnepély követte, szerte az útvonal mentén éljenző tömeg várta. Rengeteg bált, mulatságot rendeztek február végén, a korona megérkezésekor. Az örvendetes alkalomból Vörös István Pest megyei főszolgabíró és Belányi István vármegyekapitány bált adtak február közepén, 22-én pedig az év legfurcsább báljára is sor került. Ezt a megye második alispánja rendezte, az apropót ezúttal is a korona visszatérte szolgáltatta, de tekintettel arra, hogy aznap került a császár temetésére, a bálon nem szólt zene.”[4]

A társasági lapok részletesen beszámoltak a hölgyek és urak jelmezeiről, a bálok pikáns mozzanatairól. 1794-ben a drezdai Hoffmannsegg gróf egy budai és egy pesti álarcosbálra is ellátogatott. Az ő feljegyzéseiből tudjuk, hogy a férfiak fegyverrel mentek a bálba, sarkantyús csizmáik a női ruhák rémének bizonyultak, sőt még a nők bokáját is felsértették. Leírja továbbá, hogy ennyi szép nőt egy helyen még nem látott.

 Gróf Hoffmannsegg leírása az 1794. évi pesti és budai bálokról

„Különben épen nincs kötelezve senki, hogy álarczosan jelenjék meg. Egy papirlapocska vagy egy kártya a kalapon és főkötőn, már tökéletesen elég a metamorphosishoz, s ez is tulajdonképen csak a nádor [Sándor Lipót főherceg] végett van, hogy ne feszélyezze őt, ha a jelenlevők az irányában való szertartásosság alól felmentik magokat. - A bálterem mint Pesten úgy Budán is elég nagy s képes 6-800 személyt is befogadni. A feltűnően szép phantasia-maszkok igen ritkák, hanem annál gyakoribbak a szép arczok és alakok. [...] A belépti díj egyénenkint egy forint, de előre fizetéssel az egész farsangra is csak ugyanannyi. E mulatságok Pesten sokkal vigabbak, mint Budán, valószinüleg azért, mert itt a vagyonos középosztály száma nagyobb, meg az egyetem is Pesten van. [...]"[5]

 Pollencig József: Nádori estély a budai várpalotában, 1795-ben, ADT

A törökdúlás után a fontos kereskedelmi utak találkozásában fekvő vásárváros, Pest romokban hevert, ám fejlődése néhány évtized alatt lendületet vett. A mai Vigadó tér környékén akkoriban egy zord kőtömeg, a várost védő rondella terpeszkedett – ez volt Pest északi határa. 1789-ben ezt az északi nagyrondellát elbontották, helyére színházépületet szántak, melynek megépítését azonban a pénzhiány sokáig nem tette lehetővé. A pesti publikum egyre inkább igényelte a tánctermet, melynek kivitelezése végül a Pollack Mihálynak adott megbízás alapján 1829-ben indult el. A Pesti Vigadó elődje, a Redoute épp egy farsangi bállal nyitotta meg a kapuit 1833 januárjában, amit aztán sűrű báli programrend követett. A régi időkben Vízkereszt napján kezdték el hivatalos feladatukat a bálrendezők. Hamvazószerdáig a fővárosban és az egész országban egymást követték a bálok. A reformkorban divatos tánctermek voltak Pesten és Budán a Hét Választókhoz címzett terem, kisebb mulatságokra a Fehér Hajó, nagyobb bálokra az 1833-ban megnyitott, pesti Redout , és a Nemzeti Kaszinó terme, a budai Országház, illetve a Fácán-terem. Az 1838-as árvíz előtti, de a negyvenes-övenes, sőt az 1860-as évek Pestje is egy társaságot képezett, az emberek ismerték egymást, akik a Lyoyd, az Európa, vagy a Redout parkettjén találkoztak szinte egy nagy családot képeztek-áll Vay Sarolta visszaemlékezésében. [3] A megnyitása után a Pesti Vigadó első híres vendégművésze id. Johann Strauss volt, aki 1833. november 5-én érkezett Pestre, teljes zenekarával. "Nagy, ünnepélyes bevonulással jött, elöl Strauss hatalmas üveges hintója ballagott, mögötte 31 muzsikus, öt négyfogatú kocsin. Id. Johann Strauss és együttese összesen három hangversenyt adott a Vigadóban. A következő bécsi keringőművész Lanner volt, aki 1835-ben előbb Budán, a Várban levő régi Országház báltermében játszott, majd ugyanannak az évnek a telén a pesti Vigadóban vezényelte zenekarát a táncmulatságokon. Tiszteletére egy „Lannerhez" című vers is született, ezt 1836. januárjában röpcédulaként a bálozok közé dobták. A Vigadóban mutatták be Joseph Lanner „Dampf"című keringőjét, és a gáláns zeneszerző külön művel, a Pesti keringővel tisztelte meg a magyar közönséget. A régi Vigadó egyébként is sok bál színhelye volt akkoriban, és a későbbiekben is"-írta a Budapest Folyóirat, 1976. évi 12. számában.

A városi vigadó megnyitása, Vasárnapi Újság, 1865.

Charles Wilda: A bál, a képen Joseph Lanner és id. Johann Strauss

Idővel kialakult az a szokás is, hogy egyes bálokban bárki részt vehetett, aki megfizette a belépőt – a belépődíjakat Pest és Buda megadóztatta –, ezeket hívták német szóval zahlbáloknak, míg a szűkebb körű, meghívásos alapon létrejött bálok voltak a nobelbálok. Ilyenkor 10-20 előkelő úr, gróf Széchenyi István, gróf Batthyány Lajos, gróf Andrássy Károly, kibérelt egy szálát, dísztermet, és meghívták a baráti családokat.

Gróf Széchenyi István feleségével nemzeti ruhában, Perlasca Domokos képe, Honderű  (1843)

A XIX. században már a számos főúri palotában is rendeztek elegáns bálokat a téli szezonban. A bálok sikerét az is jelezte, hogy hány pár táncolta a nyitótáncot. Az utolsó tánc mindig a csárdás volt, melyet báró Podmaniczky Frigyes emlékei szerint 1839-ben táncoltak először főuraink. A híresebb, pompázatosabb bálok a 19. század folyamán jelentek meg Pesten és Budán, amikor József nádor személyében állandó magas rangú résztvevőt köszönthettek a bálokon. Bár a budai bálok népszerűsége a pesti oldal táncmulatságaihoz képest az 1840-es években csökkent, József nádor igyekezett visszaállítani a vári bálok ázsióját is. 1840-ben még egy jelmez nélküli bálra is sor került, méghozzá a pesti Redout-ban. Történt, hogy a jelmezeket Párizsból rendelték meg, de a párizsi kereskedők közt elterjedt, hogy itt a világvége, ezért nem teljesítették szállításaikat. A tapasztalt Emmerling Károly, a Vigadó bérlője, (neves vendéglős, továbbá a Nádor szálló tulajdonosa) a Redoutot ekkor új „Milly-gyertyákkal” szerelte fel. Nem ijedt meg különösképp a jelmezek hiányától, a bált így is megtartotta, hiszen jelmezek nélkül is lehet mulatni.[6] A kiegyezés után a budai bálok kora végleg leáldozott, főleg miután megépült a második Vigadó a pesti oldalon. Ráadásul kaszinók, szállodák épültek fényes dísztermekkel, külön bejáratú báltermekkel, hogy ha ezeket bérbe is adták, a kaszinó kártyaasztalait még használni lehessen. Ilyen volt a Lipótvárosi Kaszinó is, gyönyörű famennyezetes, díszlépcsős, pompás báltermével. Az első világháború előtti évben 2327 bált tartottak a fővárosban.

Kovács Dóra, 2021. január