Az utolsó budai lámpagyújtogató

Ő volt az utolsó lámpagyújtogatók egyike.  Igazi mesterember, aki lámpától lámpáig ballagott kopottas ruhájában a kacskaringós, csendes vári utcákon a télesti alkonyatban, kezében a hosszú, rézkampós rúddal, végén a borszeszlángba mártott kanóccal és lángralobbantotta a várnegyed gázlámpáit a Bécsi kaputól a Dísz térig. Szófukar ember volt, ki szolgálatát rendkívüli precizitással és emberi méltósággal látta el. 40 éve már, hogy a hozzá tartozó lámpákat minden áldott este egyetlen fortélyos mozdulattal fénybeborította, pirkadatkor pedig egy hosszú pálcával kioltotta.

 „Rokkanton jöttem haza az első háborúból”- meséli az őt kérdező újságírónak, „szakmára már nem mehettem, koldulni nem akartam. Az éjjeli kávéházak körül őgyelegtem, mint alkalmi küldönc. Ottan ért a szerencse...
— Miféle szerencse?
— Rámismert egy úr, akinek a fronton szívességet tettem. Akkor jött ki a kávéházból, már erős reggel volt, oltogatták a lámpákat. Kikérdezett a sorsom felöl és azt mondta: kiír az újságba . . . Névjegyet is adott pár sorral, hogy vigyem el a városhoz. Elvittem, ott meg fölfogadtak lámpagyújtogatónak.
— Ki volt az?
— Molnár Ferenc szerkesztő úr...
— Mindig Budán dolgozott?
— Az egész városban... De itt Budán a legszívesebben.
— Miért?
— Mert innen a Halászbástyáról az egész Pestet látom. Én a fölgyújtás után nem térek mindjárt aludni a leoltásig, én nézelődöm itt, nyáridőben reggelig is ...
— Nem zavarja a szerelmeseket?
— Nem hagyják magukat zavarni.
— Hány lámpája van?
— Száztizennégyen vannak.”[1]

De hogy is kezdődött a pest-budai közvilágítás története? Vajon milyen lehetett 1777, vagy 1856 karácsonyán végigsétálni a budai várnegyed utcáin, illetve a mai Rákóczi úton?

Buda városának magisztrátusa 1715-ben azt a rendeletet hozta a közbiztonság javítása érdekében, hogy napnyugta után tilos gyertya, vagy lámpás nélkül az utcán tartózkodni. Ha valaki sötétedéskor az utcára lépett, felfogadhatott egy lámpahordozó gyereket, aki világított előtte egy kézilámpással.

1777. fontos esztendő volt Buda életében. Ekkor költöztette át Mária Terézia a Nagyszombati Egyetemet Budára, a Budavári Palota barokk épületébe. Nemcsak a palotát kellett átépíteni az egyetemi oktatás céljaira, hanem a várnegyed infrastruktúráját is jelentősen fejleszteni kellett. A vári utcákat kőburkolattal látták el és a közvilágítás kiépítésére is megtették az első lépéseket. 1777. november 9-én, szerény pislákolással kigyúlt az első hetvenöt repceolaj-lanterna Budán.

A lámpatesteket helyi mesterek, lakatosok, üvegesek készítették bádogból, üvegbúrával. Falból kinyúló, később oszlopra szerelt karon függtek, vagy faoszlop, később a „lámpavas” tetején álltak. A bennük lévő mécseket sötétedéskor a létráját vállán cipelő lámpagyújtogató gyújtotta meg, majd éjfélkor eloltotta őket, ha a szél ezt nem tette meg hamarabb. Telihold idején nem kellett a lámpákat meggyújtani, akkor a hold világított.[2]

Az egyetem 1784-ben átköltözött Pestre. Itt ekkor még nem létezett közvilágítás. A régi pesti belvárosban éjszaka csak a Városházán, fontosabb utcák kereszteződésében pislákolt néhány faggyúgyertya fénye. Más nyugat-európai országoktól jócskán lemaradva, 1790. január 1-én gyulladt ki a bádogos céh által készített 300 olajlámpa Pesten, melyből a város legforgalmasabb kereskedőutcája, a Váci utca is kapott néhányat. A szolgáltatásra Lechner Ferenccel kötöttek 10 éves szerződést, mivel neki már volt tapasztalata a bécsi közvilágítás terén. A megállapodás szerint, a világítást naponta alkonyattól éjfélig kellett biztosítani, kivéve a rendőrposztok előtt álló lámpáknál, mivel azoknak hajnalig kellett világítaniuk. A pesti közvilágítás indulásakor a költségek fedezésére különadókat vetettek ki, ingatlan- és boradó formájában.[3]

Az első háromszáz pesti lámpa után 1794-ben a rohamosan kiépülő Lipótváros is kapott hatvanhárom laternát. Akkor kapott világítást a mai Deák Ferenc utca és az Erzsébet tér is. Kivilágították továbbá a Pest és Buda közötti hajóhidat is. Amikor 1800 telén József nádor Budára hozza feleségét, Alexandra Pavlovnát, a két város utcái fényárban úsztak a cárlány tiszteletére. 1803-ban már 707 lámpa égett a Pesten, ebből a Váci utcára is kétszer annyi jutott, mint 13 évvel korábban. A lámpagyújtogatók tizenkét főnyi osztaga-egy káplár vezetésével-esténként nem messze, a Városházán gyülekezett, hajnalban pedig az oltogatásra. [4]Amikor I. Ferenc király 1814. október 24-én Pest-Budán fogadta I. Sándor orosz cárt és III. Frigyes Vilmos porosz királyt, lámpások világítottak végig a Duna- parton, a hajóhídon és a Vár falain. [5]

A közvilágítás bevezetése után sem tűntek el a lámpahordozó gyerekek az éjjeli utcákról, mivel a lámpások csekély fénnyel világítottak. Régi szokás szerint, az 1837-ben megnyitott Nemzeti Színház színészei minden előadás után két gyertyát kaptak a honoráriumuk mellé, azzal világíthattak hazáig. Ez a szokás később gyertyapénzzé változott. Először 1838. március 9-én világították ki modern gázlámpákkal a pesti Nemzeti Színházat, de a közönséget a premier megdöbbentette, mert „világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Óbudáig”.

Az olajlámpások után a 19. században jelent meg újdonságként a világítógáz. A kezdeti kísérletek és bemutatók meggyőzték a városvezetőket arról, hogy érdemes bevezetni az új világítási módot. Európa nagyvárosaiban egymás után létesültek a gázlámpás, úgynevezett légszesz-rendszerek. Londonban 1807-ben a Pall Mall-on gyúltak ki először az utcai gázlámpák. A gázvilágítás rövidesen elterjedt Európa nagyvárosaiban. Párizsban először a passzázsokat világították ki. Gróf Széchenyi István 1815-ben Londonban találkozott először a gázvilágítással. Azt tervezte, hogy nagycenki kastélyában ő is bevezeti, aztán végül csak 1840-ben mutatta be. Pesten és Budán először 1816-ban világítottak gázzal. Az első lámpát Tehel Lajos, a Nemzeti Múzeum természettárának őre az akkori múzeumépület homlokzata előtt gyújtotta meg. Ezt a lámpát – amely sokáig az egyetlen volt Pesten – házilag készített légszesszel hozták működésbe.

Az első állandó gázlámpa a Bálvány utcai Kappel-házon világított. A gázvilágítás tulajdonképpen még az 1840-es években is kuriózumnak számított. A Triesti Általános Osztrák Gáztársulat 1855-ben a Lóvásár téren megépítette első gázgyárát, a Légszeszgyárat. Az első gázlámpák 1856 karácsonyán gyulladtak ki a Belső Kerepesi úton és a Bel- és Lipótváros utcáiban és középületeiben. A közterületeken 838 lámpát szereltek fel.

Természetesen Buda sem akart lemaradni Pest mögött, Budára a gázvezetéket 1862-ben vezették át a Lánchídon keresztül, a budai gyár 1866-ra készült el a Margit körút-Kisrókus utca sarkán. 

Budapest 1873-as egyesítésekor Pesten 40 000, Budán 6500 gázlámpa volt, ebből 1669, illetve 501 az utcán működött. A lámpagyújtogatók egy hosszú póznával felszerelkezve jelentek meg a kijelölt gyülekezőhelyen minden este, itt a régi városháza tornyában az őr megadta az indulásra a jelet, majd mindegyikük a körzete felé vette útját. Póznájuk végén kis rézkampó volt, mellyel kinyithatták a gázvezeték kallantyúját, és az ugyancsak a pózna végén lévő borszeszlángba itatott kanóccal lángra lobbantották a kiáramló gázt.[6]

Villanyt 1909-ben használtak először közvilágításra, a Rákóczi út elején. 1959-ben még negyvenkét lámpagyújtogató állt a Fővárosi Gázművek alkalmazásában.[7]

Működő gázlámpák vannak ma is a Budai Várban, a Műegyetem előtt, a Margit-szigeten, a Lukács-fürdő előtt és a Gázművek Köztársaság téri múzeuma udvarán.

A lámpagyújtogatók jellegzetes békebeli figurái maradtak a fővárosnak még a 20. század közepén is. És, ahogy Antoine de Saint-Exupéry kis hercege gondolta magában a lámpagyújtogatóról: "Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is."[8]

Írta: Kovács Dóra